Iváncsik Gergő a lengyelek elleni meccsről és a csapatkapitányságról.

Az utolsó meccs sajnos nem úgy sikerült, ahogy terveztük. Amennyiben sikerült volna az 5-6. helyért játszani, akkor nem kellene most izgulnunk az olimpiai selejtező miatt. Nem sikerült legyőzni a spanyolokat, de megyünk tovább, nem szabad szomorkodnunk, hiszen még mindig van esélyünk, hogy jó helyezést érjünk el.

 

 

Tegnap ismét utaztunk egyet, megint újabb szállást kell megszoknunk, a kajával nincs ilyen problémánk, az nem változott semmit. Mivel új helyszínen vagyunk a csarnok az természetesen megint új. Elérkeztünk az utolsó helyszínhez, közeledünk a végéhez, egyre inkább mindenkiben eluralkodik az érzés, hogy nagyon jó lenne már hazamenni a családhoz, de mindenki tudja, hogy vár ránk egy utolsó erőpróba a lengyelek ellen. Ráadásul ez nem egy megoldhatatlan feladat, ez az utolsó sanszunk arra, hogy jó eredményt érjünk el a vb-n. Amennyiben sikerrel vesszük az akadályt, akkor „jó érzéssel” mehetünk haza, egy kis ünneplés után visszazökkenünk az otthoni kerékvágásba, de nem csak az edzésekre értem azt, hanem a jó magyaros ízekre is (én speciel egy kis húslevest már nagyon megennék). Nagyon hosszú volt ez a verseny, de ha holnap sikeresek leszünk, akkor megérte ez a közel húsz napos távollét.

 

 

Az utolsó két összecsapásra én kaptam meg a csapatkapitányi karszalagot, de nem tartom valószínűnek, hogy a későbbiekben is én viseljem ezt, hosszútávon nem tartom magam alkalmasnak erre a tisztségre. Voltam már más alkalommal is csapatkapitány, de akkor is csak rövid ideig, így igazán a súlyát nem tudom megérezni, azt csak akkor lehet, ha valaki hosszú ideig viseli a szalagot. Az én feladatom, hogy az utolsó pár napban segítsem a társaimat a problémáikban, hiszen ezzel engem keresnek most meg. Például a napi programot is rajtam keresztül egyezteti a többiekkel Mocsai Lajos. Ezeken keresztül érzem legfőképpen a súlyát a kapitányságnak, de persze ez nagy megtiszteltetés számomra.